Éppen 1 hónappal ezelőtt írtam meg a korábbi bejegyzést. Akkorra már bemászott a mindennapjainkba a koronavírus, olyannyira, hogy kis túlzással élve, de még a csapból is az folyt. A helyzet pedig még azóta is fennáll és varázsgömb híjján mindenki csak találgathat, latolgathat, hogy meddig kell meghúznunk magunkat otthonunkban, mikor érkezik el az a nap, amikor fellélegezhetünk, hogy "akkor végre már utazhatunk"! 

A home officenak köszönhetően mi igyekszünk betartani a kijárási korlátozást. Annak, aki a korlátozás bevezetéséig szinte minden hétvégén úton volt, elég nehéz feladatnak tűnhet, de persze nem megoldhatatlan a feladat. Ez inkább csak a megszokásról szól, azaz a szervezet hozzá van szokva ahhoz, hogy örökös élményfalatkákból táplálkozik, s most egy a korábbihoz képest jóval ingerszegényebb környezetben kell etetnie a fantáziáját. S mivel eteti? Emlékezéssel , reménnyel és ebből fakadóan egy kibővített bakancslistával! 

A nagy mázlink, hogy van mire emlékeznünk!

A nagy mázlink pedig az, hogy van mire emlékeznünk!  Van lehetőségünk emlékezni olyan helyekre, városokra, amik évszaktól függetlenül egyszerűen csak CSODÁLATOSAK. Fogalmunk sincs mi a titka az adott helynek. Egyszerűen csak kellemes az ottlét. A hely különös bája pedig úgy beívódik az emlékezetünkben, mint egy fotó pixelpontjai a képbe és a fotókat nézegetve egyre csak azt érezzük, hogy ide bizony még visszamennénk!

Aztán ugye vannak tópartok, a tóparti fotókról ránk kacsintó kacsák, hattyúk és ezer színben pompázó partmenti virágok. A telefonon felvillan egy fotó és igen! Azonnal rávágjuk, hogy ott sétáltunk és jajj de mennyire jó is volt! Előkerül egy másik fotó is, amit a hegyoldalból készítettünk s ma már csak jót mosolygunk azon, mennyire küzdelmes volt feljutni arra a helyre, ahonnan az a csodás kilátás tárult elénk! S a fotóra nézve ebből az egész küzdelemből legfőképpen az az érzés maradt meg, amit a kis tisztásra érkezve éreztünk. Mikor elénktárult a látvány. Mi volt ez az érzés? Talán öröm, talán boldogság. Abban a pillanatban semmiképpen nem a fáradtság vagy a csalódottság! Semmiképp nem valami olyan, amit nem csinálnánk végig újra. MIért? Mert nyertünk. Legyőztük magunkat, a hegyet és ajándékba kaptunk egy csodás emléket. 

S milyen érzés az, mikor az ember belép egy olyan épületbe, ami több száz évvel ezelőtt építettek? Szerintünk felemelő és csodálatos. Amit a világ hagyott örökségként a múltból a jelenbe, azért, hogy emlékezzen az ősökre.  Megbecsülni a múltat. Hinni a jövőbe. Továbbvinni egy darabkát azoknak, akik majd a mi digitális fotóinkon nőnek fel és amit majd az akkori korban retronak neveznek. Szóval, minden egyes utazáson mi is viszünk tovább egy csipetet a múltból a jövőbe. Mert ez a rendje. Mert szeretjük. Nem feltétlen ezért csináljuk. Ezért is. Meg az örömért is. És mert ez így van jól.  

Vagy ott van az érzés, mikor a tér fölé magasódó óratorony tetejébe feljutsz és letekintesz a karácsonyi vásári forgatagra. Az emberek annyira aprók mintha kis hangyák lennének. Izegnek-mozognak a forgatagban és mi fenntről csak nevetünk rajtuk, pedig  a következő pillanatban majd mi leszünk az izgő-mozgó kis hangyák odalenn. S nem lefelé nézünk, hanem a távolba, akkor az épp lenyugvó nap tart divatbemutatót és aranysárga fénybe öltözteti a tetőket. S mi csak álltunk ott fenn a magasban, mint a kis Istenek, akik hatalmat kaptak arra, hogy ha csak rövid időre is, de felülemelkedjenek saját határaikon és élvezzék a teret, ami odafenn eléjük tárul. 

Noh igen, ez a naplemente más, mint egy tengerparti naplemente. A tengerparton ülve, a végtelen horizonton pihen meg a szemünk és nem is akarunk elszakadni onnan. A víz mossa lábunkat, a sziklák fodrot rajzolnak a hullámok szélére. Mi pedig csak nézzük a vöröslő távoli gömböt. Szépen lassan kúszik a horizont felé, mintha egy manó húzna le egy vékonyba madzagon. A nap arany hídat fest a víztükőrre. Egy pillanatig már szedelődzködnél is, hogy elindulsz a hídon, de a nap aztán tovaáll. Lehúzza a manó a horizont alá és a híd is eltűnik vele a végtelenbe. 

Szívet melengető pillanat, ami szinte sosem törlődik ki az emlékezetünkből. 

Nincs olyan kirándulás, utazás, hogy ne kerüljenek elő a helyi finomságok is! A reggeli kávé a kikötőben, ahol a korai szellő a vízen ringatózó hajók árbócával játszva adja az aláfestő zenét. A helyi konyha ízei, az italok, a közös koccintások, a nagy beszélgetések, minden, ami ezzel együtt jár és minduntalan mosolyt csal az arcunkra. 

A kedvenc sütink receptjét nem biztos, hogy el tudjuk mondani fejből, de egy bizonyos, ha meglátuk egy naplemetés képet, akkor nekünk is be fog ugrani legalább egy olyan, ami a mi személyes saját kedvencünk. Amire ha ránézünk, akkor szinte azonnal körbefon minket az a kellemes és semmi máshoz nem hasonlítható milliő. 

Minden érszékszervünkkel kötődünk az utazáshoz. S bármelyik érzékszervünk is lép működésbe az előbb vagy utóbb megdobogtatja a szívünket is! 

Hogy vannak-e bennünk kérdések? Vannak bizony, hiszen ilyet még nem látott mostanság a világ. Hogy vannak-e bennünk félelmek? Talán inkább bizonytalanságok, amik a kérdésekből születhetnek. VIszont mi úgy döntöttünk, nem keressük meg a kérdésekre a választ, inkább helyette jobb időtöltést választunk. Előkapjuk a bakancslistát, a régi fotókat, ezeket összegyúrjuk, megszórjuk egy kis remény cukorkával és kisütjük belőle a terveinket és egy cseppet sem félünk, hogy üres marad a listánk, sőt! Kizárt, hogy a fotelutazást válasszuk! 

Bizton állíthatjuk, hogy kedvenc helyeinket, kedvelt tengerparti sétányainkat a helyiek tutira megőrzik nekünk. Ami nekünk egy távoli szerelemhely, amit a szívünkben őrzünk és a fotóinkon, az nekik az otthonuk, az életük. Vigyázni fognak rá. Lignano polgármestere is élő példa erre, aki minap a helyi lakosok húsvéti üdvözlése után egy virtuális ölelést küldött a turistáknak is. Mert tudja, hogy Lignano élete a turisták nélkül nem élet. Velük lesz az élet igazán élet Lignanoban. 

Minden érzékszervünkkel kötődünk az utazáshoz. Minden érzékszervünknek hiányzik az utazás! Most még csak az emlékek vannak, de lesznek újra élmények is. És ugye milyen jók voltak azok az élmények, amikbe most bele tudunk csimpaszkodni kicsit? Szóval visszamegyünk még a kedvenc helyünkre sőt, keresünk újakat is! Ez az, ami majd újra erőt fog nekünk adni és ez az, amitől nem fogunk megválni. 

Miért? Mert ez az, ami nélkül nem akarunk majd élni! Mert most bizonyosodott be igazán, hogy kellenek ezek az emlékek. Most azért, hogy kicsit sarkosan de túléljünk. De a jövőben azért, hogy újra átéljük.Mert az jó érzés lesz. Az öröm lesz, az boldogság lesz.